~Mimosa emlékei~

 

-Tudom...ne mondj semmit...maradj csendben...a zene mindent elmond helyetted...könnyed és áthatóan szomorú...gyönyörű és gyengéd kezeid meleg ölelésébe burkol... 

 -Te lehetnél az, akit mindig szeretni fogok... -Szeretni annyit tesz, mint csodát látni, mások számára láthatatlanul - ez a legkiválóbb művészet... csodává váltál számomra... csodád is maradsz... 

 -Te lehetnél az, aki minden titkomat megtudja... — Valahol ott... a finom világokban... lelkünk találkozott... összefonódott... áthatolt egymáson... te bennem... én benned... mindig... így van, és így is lesz... megnyitottad a lelked és beengedtél... őszinte voltál velem... feltártuk lelkünket és mezítláb táncoltunk a paradicsom szélén... gyengéden-havasan... bíztunk és bíztunk egymásban... 

 -Te lehetnél az, akit mindig szeretni fogok... Amint tudok, ott leszek, De elfoglalt vagyok. Összevarrom az előző élet darabkáit... - Ne siess... Tudom, hogyan kell várni... és tudd, hogy bárhol is vagy és bármit is csinálsz, veled vagyok... Én vagyok a szél, ami a hajadban sétál... Én vagyok a szempilláidba gabalyodott napsugár... 

Én vagyok a tenyeredben olvadó remegő hópehely... Én vagyok az egyik fülbevaló a füledben... – Először is ott volt az, aki próbára tette álmaim erejét és egyensúlyomat. Sosem volt olyan jó, mint te... -Mindenhez képest mindent lehet ismerni... soha nem volt olyan közel és távol, mint én... soha... soha nem fogja neked megadni, amit én adtam... és te... soha nem leszel vele olyan, mint velem voltál... soha... és ő soha... hallod, soha nem lesz olyan jó, mint én...

Te lehetnél az improvizációm... Te lehetnél az, akit mindig szeretni fogok... Amint tudok, ott leszek, De elfoglalt vagyok. Összevarrom az élet darabkáit, ami előtted volt... Előtted...