Lelkeink

A lelkünk már régóta együtt van..Csendben, ugyanabból az ablakból kinézve... Ó, milyen meleg van nekik egymás közelében...Ajkukkal elkapják a szél fröccsenéseit, Szempilláikkal gyengéd könnycseppet hullatnak, Gyengeséget engednek drága öleléseikben...Aztán egymás karjaiban repülnek, szárnyaikkal nyomot sem hagyva,Nem szabva határidőt szerelmüknek...És ott, a felhőkön, pillanatok alatt elolvadva, Felejtve a múltat ​​és elengedve a földit, Lágyan feloldódnak egymásban, Egyetlen lélegzettel összefonódva... Megvan a saját, egyedi világuk...És aztán... Visszatérnek a földre... A sors külön testekbe rendelte őket. Éjszaka álmainkban azt mondják nekünk , hogy van egy világ, ahol a boldogság mérhetetlen... És a lelkek újra kezdik a reggelt OTT... ... ahol EGYÜTT... feloldódnak a csendben...

 

-Tudom...ne mondj semmit...maradj csendben...a zene mindent elmond helyetted...könnyed és áthatóan szomorú...gyönyörű és gyengéd kezeid meleg ölelésébe burkol... 

 -Te lehetnél az, akit mindig szeretni fogok... -Szeretni annyit tesz, mint csodát látni, mások számára láthatatlanul - ez a legkiválóbb művészet... csodává váltál számomra... csodád is maradsz... 

 -Te lehetnél az, aki minden titkomat megtudja... — Valahol ott... a finom világokban... lelkünk találkozott... összefonódott... áthatolt egymáson... te bennem... én benned... mindig... így van, és így is lesz... megnyitottad a lelked és beengedtél... őszinte voltál velem... feltártuk lelkünket és mezítláb táncoltunk a paradicsom szélén... gyengéden-havasan... bíztunk és bíztunk egymásban... 

 -Te lehetnél az, akit mindig szeretni fogok... Amint tudok, ott leszek, De elfoglalt vagyok. Összevarrom az előző élet darabkáit... - Ne siess... Tudom, hogyan kell várni... és tudd, hogy bárhol is vagy és bármit is csinálsz, veled vagyok... Én vagyok a szél, ami a hajadban sétál... Én vagyok a szempilláidba gabalyodott napsugár... 

Én vagyok a tenyeredben olvadó remegő hópehely... Én vagyok az egyik fülbevaló a füledben... – Először is ott volt az, aki próbára tette álmaim erejét és egyensúlyomat. Sosem volt olyan jó, mint te... -Mindenhez képest mindent lehet ismerni... soha nem volt olyan közel és távol, mint én... soha... soha nem fogja neked megadni, amit én adtam... és te... soha nem leszel vele olyan, mint velem voltál... soha... és ő soha... hallod, soha nem lesz olyan jó, mint én...

Te lehetnél az improvizációm... Te lehetnél az, akit mindig szeretni fogok... Amint tudok, ott leszek, De elfoglalt vagyok. Összevarrom az élet darabkáit, ami előtted volt... Előtted...

Felhők mögül a nap

 

Rengeteg hiányosságom van, Melyekről valószínűleg egy egész listát lehetne összeállítani, Melyekben a hibáim felvázolódnak. A túlzott káros hatás és a rosszra való hajlam, mint a legkönnyebb és legártalmatlanabb, mások hátterében teljesen láthatatlan. És ha összeadjuk az összes bűnt a gyermekkortól napjainkig, akkor természetesen a szám elég nagy lesz (amiről senkinek sem beszélnék). És ha távol is vagyok az igazi szentségtől, De ha az életet a maga összegében és sokaságában vesszük, Akkor világossá válik, hogy vékony vonallal A Sors záporokkal mosott utat rajzolt , Melyet fájdalom jelöl, Hol szörnyű bánat titkos levélben Érkezik a címzetthez oly váratlanul, Melyet ugyanabban a pillanatban olvasva, Hamuvá ég a fagyos lélekben, Némán sikoltva a sötétedő ég alatt. Így buknak el a fény angyalai, miután megismerték az élet nehézségeinek teljes igazságát. És mi továbbra is dühösen pletykálunk, És a mondatok még hangosabban szólnak, mint a lövések. Mondd, miért ez a pletyka és szóváltás? Isten ítéljen meg végül mindenkit szigorúan. Amíg az emberiségbe vetett hit még él, nem ítélem elhamarkodottan ezeket és azokat. A tőlem telhető legjobban élek, és nem tartanak a szentek közé, de számtalan hiányosságom ellenére, csak egy dolog látszik, mint a nap a felhők mögül - minden ellenére igyekszem jobbá válni.

Könnyek a szeretteinknek

 

Mama, Anyu, Dédmama, bocsássatok meg, hogy nem volt időm szólni hozzátok. Könnyekkel mosom neveteket, és őrzöm a melegséget, ami valaha minket melengetett. Messze vagyok tőletek, és könyörtelenül fáj a szívem, hogy az évek során ritkán gondoltam rátok. Emlékszel,mama, amikor együtt voltunk,Mintha csak tegnap lett volna. Valamiről álmodtál, ami sajnos nem valósult meg.A húr elszakadt. Egy seb a szíven keresztül. Elmentetek anélkül, hogy bárkitől elköszöntetek volna... világ egy szempillantás alatt, egyetlen másodperc alatt összeomlott. Minden ott volt, aztán hirtelen eltűnt valahol.Annyi mindent kell mondanom nektek. Hiányoztok... nagyon hiányoztok. Kész lennék mindent megadni a világon ma,hogy üzenni tudnék nektek,hogy láthatnálak,ölelhetnélek benneteket...de sajnos nem tudok...nem tudom. de hol vagy, kedvesem, nem tudom, nem tudom.

Lélek tavasz

 

A tavasz mindig a lelkemben él, Felhőtlen az ég, süt a nap, Virágok nyílnak, tele van kedvességgel, Készen áll minden napot mosolyogva köszönteni. Ott él egy gondtalan gyermekkor, Boldog nevetés, Felrepülök egy hintán, S a szívet még nem köti az elválás jege, A bánattól, szeretteik és rokonaik elvesztésétől. Egy gyengéd dallam mindig szól ott, A fülemüle elbűvölő trillái visszhangozzák, Él a szerelem, fényes reményem, Álmok, melyek valóra váltak, és amelyek nem. A tavasz mindig él a lelkemben, és bármi is történik az életben, melegséget ad, kedvességet, önbizalmat, reményt, erőt...

Legszebb emlékeim..

 

De mivel írok, az azt jelenti, hogy fáj. Fájdalom betűkben, nem könnyekben.

Még ha hazudtál is a száddal, láttam az igazságot a szemedben. Pontosan ezt fogom megőrizni emlékként. A legszebb emlékeim...Megtartok mindent, amit nem mondtam ki. Apránként gyűjtöttem össze a bátorságot és a megfelelő hozzáállást, ami egy kicsit hiányzott. Felejthetetlen volt. 

Megígérem, hogy el fogok felejteni.

Egyszer egy nap

 

Ha egy nap soha többé nem hallasz felőlem, kérlek, emlékezz erre- Szerettelek mindenemmel, amim volt. Olyan módon tettelek elsőbbséget, ahogy sosem gondoltam volna, hogy valaki számára is képes lennék. Annyi utat kellett választanom, annyi embert választhattam volna, de a sok lehetőség közül mégis téged választottalak. Maradtam, pedig tudtam, hogy te nem fogod ugyanezt tenni. És amikor végre úgy döntök, hogy elmegyek, remélem, hogy a hiányom olyan békét hoz neked, amilyet a jelenlétem sosem tudott. A szerelmem sosem volt tökéletes, de valódi volt. És még most is, ahogy elengedem, egy részem mindig remélni fogja, hogy megtalálod azt a boldogságot, amit bennem sosem találtál meg...